1%

Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében! Ámen!

Trinitas 19 / Préd 4, 8 – 12 / Ef 4, 20 – 28 / 2005-10-02

Járjunk elhívatásunkhoz méltóan – munkában!

Mt. 12, 9 - 14:

(9) Jézus onnan eltávozva bement a zsinagógába,

(10) ahol volt egy sorvadt kezû ember. Megkérdezték Jézustól: „Szabad-e szombaton gyógyítani?” - hogy vádat emeljenek ellene.

(11) Õ pedig ezt mondta nekik: „Ki az az ember közületek, akinek ha egy juha van, és az verembe esik szombaton, nem ragadja meg, és nem húzza ki?

(12) Az ember pedig mennyivel többet ér a juhnál! Szabad tehát jót tenni szombaton!”

(13) Ekkor így szólt ahhoz az emberhez: „Nyújtsd ki a kezedet!” Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze: ugyanolyan ép lett, mint a másik.

(14) A farizeusok pedig kimentek, és elhatározták, hogy végeznek vele.

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Abban az idõben, amikor Krisztus Jézus Urunk ezen a földön élt, a farizeusok vallási pártja nagyon jó szándékot képviselt. Azon fáradoztak, hogy az emberek, a zsidók tartsák be az Istentõl kapott törvényeket, hogy az életük Istennek tetszõ lehessen, és ezáltal áldásban részesülhessenek. A szándék jó volt, de a megvalósítás, a kivitelezés ártalmasra és embertelenre sikeredett. Hiszen Isten és az emberek helyett a törvény kerül a középpontba. Semmi nem fontos, csak a farizeusok törvényhez ragaszkodó igazsága.

Amikor szombaton a zsinagógában meglátják Jézust, – talán szó szerint is - beléjük bújik a kisördög. Nem Istennel foglalkoznak, nem Istenre az Igére és az imádságra figyelnek, hanem Jézussal kapcsolatban a nyulat akarják kiugrasztani a bokorból.

„Hogy vádat emeljenek ellene” - írja az evangélista. A vádaskodás a vádló dolga – ez a szó héberül így hangzik: sátán! A másik ember vádolása és elítélése alapvetõen nem keresztyén magatartás. Nekünk nem vádaskodnunk kell, nem a másik ember életét kell fürkésznünk, hogy hol és mikor ejt hibát, mikor csaphatunk le az áldozatunkra. Förtelemmel, gyilkos indulatokkal teli szívrõl árulkodnak az ilyen gondolatok, az ilyen magatartás.

Nem ilyenek vagyunk, ilyenek lennénk mi is? Néha megfeledkezünk magunkról, elfelejtjük, hogy Jézus meghalt a bûneinkért, néha teljesen evilági emberként beszélünk, gondolkodunk és cselekszünk. hajlamosak vagyunk vádaskodni, hajlamosak vagyunk arra, hogy testvérekrõl, embertársainkról bántó véleményt alkossunk, amit másoknak, az illetõ háta mögött elmondunk, de neki nem mondjuk meg, hogy mit is gondolunk. Beleesünk ebbe a hibába, pontosítva: elkövetjük ezt a bûnt.

Ezért jó és áldásos az úrvacsora ajándéka – emlékeztet minket a megváltásunkra. Az elsõ tanítványok naponta éltek Krisztus testével és vérével – minden nap emlékeztette õket az Úrvacsora két jegye, hogy Jézus mit tett értük – a hitük ezáltal sokat erõsödött. Nagyon fontos az úrvacsora.-minden alkalmat meg kell ragadnunk – találkozási lehetõség Jézus Krisztussal. Lehetõség arra, hogy megtapasztaljam és átéljem a megváltást, hogy személyesen énértem történt, hogy Krisztus teste értem adatott, a Krisztus vére énértem ontatott ki bûneim bocsánatára!

A farizeusoknak, legalábbis Jézus feltámadásáig nem volt lehetõségük élni az úrvacsora drága ajándékával, de - Jézus szavaival élve - volt nekik Mózesük és voltak prófétáik, tehát Isten akaratát, ha akarták volna, megismerhették volna.

Szabad-e szombaton gyógyítani?! Szabad-e a megszentelt hetedik napon irgalommal és könyörülettel rátekinteni egy szegény nyomorult emberre, aki betegségben szenved? Szabad-e szombat-napon azt megtenni, hogy félretesszük a régi beidegzõdéseket, és nem megvetéssel és undorral tekintünk egy beteg emberre, hanem Istentõl kapott kegyelemmel és szeretettel?

Vajon mi képesek vagyunk-e arra, hogy arra, aki eljön, és beül a templomunk padjába, legyen az bárki is, tegyen bármit is, azzal a szeretettel tekintsünk rá, amelyet mi is ajándékba kaptunk Istentõl? Talán ez a legnehezebb számunkra. És gondolok például arra, hogy a rendszerváltás után több ember felszabadult arra, hogy gyakorolja a hitét, és újra a templomba járjon. S talán azokban, akik régebb óta járnak templomba, felmerül a gondolat, hogy ezek az emberek eddig hol voltak? Mit csináltak addig, amíg mások talán a munkahelyüket és ezáltal a családi megélhetésüket is veszélyeztetve vasárnapról vasárnapra eljöttek az Isten házába.

Vagy ha valakirõl a gyülekezet tudja, hogy olyan bûn követett el, amely általános megbotránkozást okoz, és õ mégis el mer jönni a templomba?!

S közben megfeledkezünk arról, hogy Isten szemében minden bûn egyforma, minden bûn egyformán halálos és kárhoztató, és megfeledkezünk arról is, hogy Jézus meghalt az én bûneimért is, és az embertársam bûneiért, és minden ember bûnéért is. Isten nem személyválogató. Mi emberek vagyunk azok. Isten szemében tehát és ugyanolyan vagyok, mint bárki más. Ugyanolyan bûnös, és mégis Isten számára ugyanolyan értékes.

A farizeusokat nem érdekelte, hogy mi van azzal a sorvadt kezû emberrel. Számukra ez az ember csak egy eszköz volt, hogy Jézust perbe foghassák. A farizeusokat nem érdekelte az sem, hogy éppen szombat van, az Úr által megáldott és megszentelt nap. A szívükben lakó gonoszságról árulkodik igeszakaszunk utolsó mondata:

(14) A farizeusok pedig kimentek, és elhatározták, hogy végeznek vele.

Szombat napon nem szabad gyógyító munkát végezni, mert az az Úr törvényének a megszegését jelenti. De mivel Jézus megcáfolta õket és még a beteget is meggyógyította, a farizeusoknak szabad otthagyni a zsinagógai istentiszteletet és gyilkosságot tervezni egy ártatlan és igaz ember, egy rabbi ellen.

Érdemes nekünk azon elgondolkodnunk, hogy mi történik velünk, és még inkább bennünk, amikor véget ér az istentisztelet, és kilépünk a templom ajtaján. Milyen gondolatok, milyen indulatok törnek elõ belõlünk?

Biztos vagyok abban, hogy talán mindnyájunk számára jó és kellemes részt venni az Istentiszteleten. Gondolom ezt azért, mert egyrészt vasárnapról vasárnapra eljönnek a testvérek, másrészt pedig azért jó az istentiszteleten lenni, mert Isten jelen van, és munkálkodik szent Igéje, a szentségek és a Szentlélek által. Erõsít, vigasztal, bátorít, nevel, fedd minket. Rávilágít bûneinkre, de bûnbocsátó, gyógyító kegyelmét is adja nekünk, akik itt vagyunk az istentiszteleten.

De mi történik utána? Eszünkbe jutnak az otthon ránk váró feladatok? Eszünkbe jut, hogy holnap, hétfõn újra kezdõdik minden elölrõl, és már most elegünk van a ránk váró hétbõl? Vagy eszünkbe jutnak emberek, akiket nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudunk elviselni, de muszáj együtt lenni velük, és már a gondolattól is kiráz a hideg?

Engedjük-e, hogy Isten ne csak akkor legyen Isten, amikor felolvassák a Bibliát, vagy amikor imádkoznak, hanem a templomajtón kívül is? Engedjük-e, hogy az istentisztelet áldásai ne a templom légterébe szálljanak el, hanem átjárják a szívünket és a lelkünket, a teljes életünket? Engedjük-e, hogy Isten megszentelõ munkálkodása az istentisztelet után is folytatódjék?

Végül pedig beszéljünk a legfontosabbról, Jézusról. Jézus végzi a dolgát: hirdeti az evangéliumot: a sátáni vádaskodásra Jézus szava a válasz. csak ez, az Isten igéje tudja kioltani a gonosznak minden tüzes nyilát. Isten szavának, igéjének van ereje és hatalma. Jézus ezzel a szavával gyógyít. Nem használ sem szikét, sem különleges balzsamot a gyógyításhoz. Nincs hókuszpókusz, és varázslás sincs. Jézusnak a teremtõ, életet adó szava, igéje hangzik el, amelynek engedelmeskednie kell az emberi test tagjának. Voltaképpen Jézus a farizeusok által gyógyításnak nevezett munkát nem végzett. Csak szólt, és a beteg egészséges lett.

Nekünk, Jézus tanítványainak, keresztyéneknek, és az egész egyháznak ez a feladata: az ige hirdetése. Jézus, amikor felment a mennybe, akkor ránk hagyta ezt a szolgálatot: tegyetek tanítvánnyá minden népet! Vagy ahogy Márknál olvashatjuk: hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek! És ez nem csak a lelkész dolga, hanem minden keresztyén ember kötelessége. Meggyõzõdésem, hogy az elsõ keresztyének idején azért terjedhetett az Úr igéje az akkori világban, mert akik keresztyénné lettek, azok ezzel együtt természetesnek tartották, hogy az evangélium hirdetõivé is lettek. Nem csak a 12 apostol prédikált, nem csak a 7 diakónus végezett egyházi szolgálatot, hanem mindenki, akinek az Isten megérintette a szívét az evangéliummal. Tisztában voltak azzal, amit aztán Pál leírt a leveleiben, hogy az Úr azért adta a szolgálattevõket, hogy „felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére” (Ef 4, 12).

Az Isten élõ és ható igéje a mi fegyverünk, az ige kardja, amivel harcolnunk kell a minket körülvevõ gonoszság ellen. Így tudunk segíteni a körülöttünk levõ embereken, akik sokan betegek, és talán nem a kezük, vagy valamelyik testrészük, hanem a szívükben, a lelkükben sorvadt el valami, és amiatt szenvednek, és akiknek az általunk hirdetett élõ igére, az evangéliumra van szükségük. Ámen!