|
|
|
Reformáció és közösség
Reformáció ünnepi előadás
Csákvár, evangélikus templom, 2010. október 31
REFORMÁCIÓ ÉS KÖZÖSSÉG
mottó:
Mottónak azt az igét választottam,
amit 2003-ban a beiktatásom alkalmából
nagytiszteletű Kis Boáz református lelkipásztortól
kaptam áldásként:
Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk,
ahogyan meg van írva: "Hittem, azért szóltam",
mi is hiszünk, és azért szólunk!
(2Kor. 4,13)
Amikor a reformációról gondolkodunk, nem csak a hálaadás gondolata és érzése kell, hogy legyen bensőnkben, hanem ennél sokkal több. Hiszen a reformáció nem a múlt, a számunkra oly fontos XVI. századnak az esemény, hanem mai feladat. Hiszen mi is valljuk: "ecclaesia semper reformanda", azaz az egyháznak mindig meg kell reformálódnia, meg kell újulnia. A reformáció tehát máig tartó folyamatos cselekmény, amelybe nekünk is bele kell kapcsolódnunk.
A reformáció az egyházi és világi élet számtalan területére hatott, amelyekről órákon át lehetne beszélni. És ma csak egy területet szeretnék érinteni, és azt is csak röviden: ez pedig a közösség kérdése.
1. Istennel való közösség
Amikor reformáció kapcsán közösségről beszélünk, elsőként az Istennel való közösségről kell szólnunk. Az evangélium hirdetésével változás történt a keresztyén gyülekezetekben: addig a katolikus egyház szerint az egyházhoz tartozáson volt a hangsúly. Mindegy, hogy az ember mit gondolt, az volt a lényeg, hogy az ember tagja legyen a katolikus egyháznak, rója le az ebből fakadó kötelezettségeit, a többivel nem kellett foglalkoznia. A templomokban tömegek voltak, de ez nem az Isten iránti szeretetből hanem inkább a rettegésből, a félelemből fakadt. Hozzá kell tennem, hogy mindez az akkor középkori katolikus egyházra igaz, a mai katolikus egyházra, Hála Istennek érte, már nem igaz.
Amikor Luther hirdetni kezdte az evangéliumot, és aztán a reformáció megindulásával terjedt az evangélium, az emberek felismerték, hogy nem az egyház üdvözít, hanem az Isten. Nem az egyház kegyeit kell keresni, hanem Isten kegyelmében és szeretetében kell bízni. Az Isten igéje rámutatott arra, hogy a keresztyén ember életében nem lehet fontosabb, mint a személyes hite, azaz az élő Istennel való élő kapcsolata. És kétségtelenül a reformációnak köszönhető az az ébredési hullám, ami időnként végigsöpör a világon, amikor emberek százezrei térnek meg Istenhez, és lesznek élő hitű Krisztus-követők.
Az Istennel való közösség megélésében a protestáns egyházak, gyülekezetek közösségei mutattak példát. Ebben nekünk, akik a reformáció gyermekei és örökösei vagyunk, ezt a példaadást elhívásunkhoz méltóan folytatnunk kell. A közösségünk akkor lehet másoknak tetsző, ha őszinte és hiteles, azaz az Istennel való kapcsolat és közösség élő és valóságos.
2. úrvacsorai közösség
A reformáció és közösség kérdéskörében a következő téma az úrvacsorai közösség. A reformáció helyreállította az úrvacsorai gyakorlatot, amikor újra két szín alatt kezdte osztani a szentségeket, úgy, ahogyan erre Krisztus Urunktól parancsot kaptunk. Hiszem, hogy a reformáció segített újra megfogalmazni, és helyesen értékelni az úrvacsorában kapott áldásokat és ajándékokat. Öröm látni azt, hogy az utóbbi évtizedekben a katolikus közösségekben is egyre gyakoribbá válik a két szín alatti áldozás.
Az úrvacsora szentsége az egyház egyik legdrágább kincs, amely Krisztus Urunk megváltására emlékeztet minket, és arra, hogy Jézus Krisztus annyira szeret minket, hogy saját magát adja, saját magát áldozza fel értünk, bűnös emberekért.
Továbbá azért is csodálatos ajándék az úrvacsora, mert az egy asztalnál az egy kenyérből és az egy pohárból való részesedésünk kifejezi azt, hogy különbözőségeink ellenére mindnyájan egyformák vagyunk Isten szemében: bűnösök, akik Krisztusban kegyelmet nyertek, és akik kegyelemből élnek. Bárkik vagyunk, bárhonnét jöttünk, bármit követtünk is el életünk során, Krisztus Jézus testének és vérének közösségében egyek vagyunk.
Ma délelőtt a bicskei evangélikus templomban rendkívüli és nagyon örömteli esemény történt. A bicskei református és evangélikus gyülekezetek a közös ünnepi istentiszteletet úrvacsorai közösségben ünnepeltük együtt. Bár van különbség az evangélikus és református úrvacsorai tanításban, ez nem lehet ok, és úgy tűnik, Bicskén nem is lehet oka annak, hogy ne lehetne a testvéri közösséget és összetartozást a communio, az úrvacsorai közösség teljességében megünnepelni.
Amíg a testvéri szeretetről csak prédikálunk és beszélünk, de a gyülekezetek közötti gyakorlatban nem látszik ennek a kézzelfogható megvalósulása, addig a prédikáció szavai csak szavak maradnak, amelyeknek az útját csak Isten ismeri. Ugyanígy ha a hitünk, és a bűnbocsánat valóságába és az örök életbe vetett reménységünk nem mutatkozik meg a hétköznapi életünk gyakorlatában, akkor a hitünk és a reménységünk a templom falain belül rekednek.
Az úrvacsora az az ajándék, amellyel Istenünk minket mindnyájunkat megajándékoz, és amelyben láthatóvá válik az a közösség, amelyről évtizedek és évszázadok óta beszélünk, és amelyet régóta megélni vágyunk.
3. közösség a szolgálatban
Amikor a szolgálatban megnyilvánuló közösségről beszélünk, igazából a reformáció óta fennálló gyakorlatra gondolhatunk. Hiszen a történelem számtalan olyan helyzetet produkált, különösen Magyarországban, amikor is a református és evangélikus gyülekezetek tagjai egymásra és egymás szolgálatára voltak utalva. Például a XVII. században Zemplén vármegyében a református és evangélikus hívek közös egyházigazgatási keretek között éltek hat évtizeden keresztül.
A XIX. Század első felében két olyan egyezmény született meg a hazai Református és Evangélikus Egyház között, amelyek a két egyház közötti szolgálatokat szabályozták. 1830-ban a Kéri, azaz az Abaújkéri Szerződés köttetett meg, majd 1833-ban a Vas Megyei Nagygeresden a Dunántúli Református és Evangélikus Egyházkerületek kötöttek szerződést. Református részről Tóth Ferenc püspök, evangélikus részről Kiss János püspök írta alá. A Nagygeresdi Egyezmény lényege, hogy a nyugat-magyarországi ellenreformációt követően kialakult mind az evangélikus mind a református szórványvidék, és a már ekkor határozottan katolikus többségű területen a két protestáns egyház vállát-hátát egymásnak szorítva, de egyeztetett formában vállalta a közös szolgálatot.
Az Egyezmény szabályozta a szórvány -istentiszteletek tartásának rendjét, az úrvacsora nyilvános és házi kiszolgáltatásának rendjét, az iskolai hitoktatás rendjét, a konfirmációi oktatás, a házasságkötés és a temetési szolgálatok végzésének rendjét. Az Egyezmény abban előremutató, hogy a közös szolgálatot egymás hitének és tanításának kölcsönös tiszteletben tartásával nem csak elképzelte és lehetővé tette, hanem meg is valósította.
A Nagygeresdi Egyezmény igazi példája a hittestvéri szeretetnek, az egymás őszinte tiszteletének és megbecsülésének, miközben mindkét felekezet a saját felekezeti határain túl szolgálhatott a másik felekezetben, amikor annak a saját lelki ajándékaira volt szüksége.
A Nagygeresdi Egyezmény előremutató volt az egyházak közötti párbeszédnek, és a XX. században kibontakozó ökumenikus mozgalomnak.
4. Közösség ma
Mai keresztyénekként és protestánsokként nem tehetjük meg, hogy a múlt közösségépítő törekvéseit elfelejtjük. Tovább kell haladnunk azon az úton, amelyen Kálvin és Luther irányításával az őseink elindultak. Tanításaiknak megfelelően komolyan kell vennünk a gyülekezetépítést és a közösségépítést, ahogyan ezt az Újkéri és a Nagygeresdi Egyezmény szerint annak idején megvalósult. Adja meg az Egyház Ura, a mi Urunk Jézus Krisztus hogy ezen az úton együtt haladhassunk tovább, és Istennel közösségben együtt épülhessünk az igaz hitben és az őszinte testvéri szeretetben. Ámen!
|
|
|
